A kiállításon bemutatott zsidó tárgyak jelentős része a 20. század első évtizedében került a Néprajzi Múzeumba. A korszakra jellemző módon a múzeumi tárgyanyag nemcsak a terepre járó néprajzkutatók jóvoltából, hanem műkereskedők, helyi értelmiségiek, tanítók irányított közreműködésével is bővült. A kereskedők közül Grünbaum Gyula, Lichtneckert József és Rosenstingl József révén kerültek zsidó tárgyak a gyűjteménybe. Hajnal (Holczmann) Ignác csacai tanító a múzeum megbízásából több zsidó vonatkozású tárgyat gyűjtött saját településéről. Elsősorban zsidó rituális tárgyakkal gyarapították a gyűjteményt, de akadnak köztük mindennapi használati eszközök is.

Grünbaum Gyula 1909 és 1929 között összesen 1044 tárggyal gazdagította a múzeumot, ezek elsősorban a népi mesterségek, a textíliák és a pásztorművészet tárgyi világát képviselik, jórészt kvalitásos népművészeti munkák, sokszor hiánypótló egyedi darabok.

Grünbaum 1862-ben született a Sopron megyei Farádon, ahol később tanítóként dolgozott. 1891-ben házasodott össze Pollák Rozáliával, s ekkor a burgenlandi Sopronkeresztúrra költözött. Ebben az időben már kereskedőként (egyes források ószeresként, mások élelmiszer-kereskedőként) tartják számon. Grünbaum elsősorban szűkebb pátriájában, a Dunántúlon végzett szisztematikus gyűjtőmunkát. Bár az ő révén múzeumba került tárgyaknak csak kis hányada zsidó vonatkozású (3,5 százalék), ezek különleges darabok, mert a falusi zsidó kultúra olyan szeletét reprezentálják, amelyről kevés ismerettel rendelkezünk. Többségüket 1909 és 1913 között Sopronkeresztúron vásárolta. Feltételezhető, hogy ezek a bekerüléskor már használatból kikerült tárgyak egy archaikus zsidó kultúra lenyomatai.

Sopronkeresztúr (Deutschkreutz) egyike az Esterházyak védlevele (1720) értelmében tágabb jogkörrel és egyfajta vallási és igazgatási autonómiával rendelkező burgenlandi „hét községnek” (Seva Kehilot). Az egyetlen, melynek saját héber/jiddis neve is volt: Celem héberül ’kép’, ’bálvány’, jiddisül ’kereszt’, így utalva a keresztre, keresztúrra. A 19. század közepén a lakosság 38 százaléka (1244 fő) zsidó volt. Bár számuk és arányuk a század végére csökkent, a közösség az új, 1834-ben épült kétemeletes zsinagógája mellett imaházat, több iskolát és egyletet tartott fenn, melyek a helyi hit- és kulturális élet meghatározó intézményei voltak. Az orthodox vallási irányzat fontos közép-európai oktatási helyszínének számított, elsősorban Menahem Katz rabbi idején (1840–1891) híres jesivája is volt.

Az 1938-as Anschluss után a helyi zsidó lakosságot Bécsbe deportálták, 1941-ben a zsinagógát és környékét lerombolták. A zsidó lakosság nagy része a Holokauszt áldozata lett.