„Mily szépek a te sátraid Jákob, hajlékaid Izrael!”
(4Móz 24:5)

A diaszpórában élő zsidók mindenhol igyekeztek egymás közelében letelepedni. Erre a közösségi szolidaritás és a vallási törvények betartásának jobb esélyei késztették őket.

Az erősödő zsidó közösségek a történeti Magyarország területén a 18. századtól kezdve fokozatosan építették ki a vallási és közösségi élet intézményeit. A 19. században a legnevesebb építészek által tervezett pompás városi zsinagógaépületektől kezdve egyszerű falusi imaházakig zsinagógák százai, mikvék, felekezeti iskolák, kóser mészárszékek, egyleti székházak épültek szerte az országban. A zsidók lakóházai, üzletei és a közösségi épületek a településeken többnyire egymáshoz közel, egy utcában vagy negyedben helyezkedtek el.

Bár Magyarországon a stetl – eltérően a kelet-európai területektől – soha nem volt a zsidóság jellemző települési formája, több magyarországi városban a zsidóság zárt tömbben élt.

Gyöngyösön a város központjának nagy részében, Mezőkövesden és Tokajban a Fő utca számos házában zsidók laktak, Makón volt egy „kis zsidó utca” és egy „nagy zsidó utca”. A 18. század végén, 19. század elején a legtöbb helyen, később elsősorban Kárpátalján jellegzetes beépítési forma volt a házakkal körülvett Judenhof, az udvar mélyén álló zsinagógával.

Jellemző volt a zsinagóga – a görög eredetű szó jelentése: ’a gyülekezés háza’ – központi, térszervező szerepe. Közvetlen közelében lakott a rabbi és a templomszolga, itt volt az alapfokú iskola, a héder és a magasabb vallási ismereteket nyújtó jesiva. Többnyire a zsinagóga közelében helyezkedtek el a közösség szociális intézményei is, illetve a rituális élet helyei, mint a mikve, a kóser mészárszék és a különféle műhelyek.

A kisebb falvakban élő zsidó családok nem támaszkodhattak sem a nagyobb közösség összetartó erejére, sem a kiépült felekezeti infrastruktúra szolgáltatásaira. Ezeken a helyeken rendszerint több falu zsidó lakossága egy imaházat és egy mikvét tartott fenn közösen. A gyerekek a falusi iskolában együtt tanultak keresztény társaikkal, míg a rituális vágást az ünnepek előtt a falvakba érkező sakter a helyszínen végezte. A zsidó tulajdonú szatócsboltok és kocsmák többnyire a falvak központi részén, a családok lakóhelyéül is szolgáló épületben helyezkedtek el.

A hagyományos zsidó kultúrában a zsinagóga nyílt közösségi tér volt, amit a férfiak naponta többször is felkerestek. A templomszolga (samesz) fakalapácsával, a sulklopferrel (nemcsak a tárgyat, őt magát is gyakran így nevezték) a házak kapuján, ablakán kopogtatva figyelmeztetett az ima kezdetére. De a zsinagóga nemcsak az ima és a Tóra-olvasás helyszíne, hanem a tanulásé is – így tanház (sul) is. Itt beszélték meg a közösséget érintő kérdéseket, vitás ügyeket is.

A zsinagóga építészetileg hagyományosan két fő részre oszlik: az előcsarnokra, illetve az ima- vagy zsinagógai térre. A zsinagógában elkülönül a férfi- és a női tér. A középkorban a nők önálló teremben, a falon áttört kis ablakokon keresztül kísérték figyelemmel a szertartást. Később farács, függöny választotta el a nemeket, a 18. századtól pedig a központi térben kialakított, önálló feljárattal rendelkező karzatok épültek a nők számára. Orthodox zsinagógákban a férfirészleg közepén áll a Tóra-tekercsek felolvasására szolgáló emelvény (bima), a rajta elhelyezett Tóra-olvasó asztallal. A Tóra, azaz Mózes öt könyve a zsidóság legértékesebb szövege, melyet a vallási hagyományban szigorú szabályok szerint pergamenre írt tekercsként használnak. A Tóra-tekercseket a keleti falon elhelyezett Tóra-szekrényben tartják, melyet díszes (gyakran arany- vagy ezüstszállal hímzett) függöny takar.