„A jótékonyság megment a haláltól!”
(Példabeszédek 10:2)

A héber micva szó eredeti jelentése: ’parancsolat’. Azokat a tórai parancsolatokat jelenti, amelyek a zsidó élet rendjét szabályozzák. A zsidó hagyomány szerint ezekből összesen 613 van, amelyeket különbözőféleképpen lehet csoportosítani. 248 – ami az emberi test szerveinek száma – cselekvő parancs, tehát arra vonatkozik, aminek kötelezően eleget kell tenni, 365 – ami az év napjainak száma – pedig tiltó parancs, tehát azt határozza meg, amit nem szabad megtenni. A parancsok egy része ember és Isten viszonyát határozza meg, másik része pedig az emberekkel való viszonyt. Vannak időhöz kötött és attól független parancsolatok, az időhöz kötöttek többsége nőkre nem vonatkozik.

A tizenhárom éves fiú neve bar micvo, „a parancsolat fia”, a tizenkét éves lányé bat micva, „a parancsolat leánya”. A zsidó törvény ettől a kortól tekinti őket felnőttnek, ekkortól kötelesek az előírásokat és parancsolatokat betartani, ugyanakkor a közösség teljes jogú tagjává is ekkor válnak.

A micva jiddis megfelelőjéhez, a micve szóhoz egy másik jelentés is társult. Ez a jótétemény, ami rendkívül fontos értékmérő a zsidóság számára. A Tóra törvényein alapuló tudatos jó cselekedet sok ponton szabályozta, irányította a hagyományos zsidó közösségek tagjainak tevékenységét. A mai köznyelvben a micve szó leginkább ezt a jelentését őrizte meg.

A jócselekedetek sorában az egyik legfontosabb az adományozás szokása. A karitatív, önkéntes hozzáállással szemben a zsidóságnál ez vallásos kötelezettség. A zsidó közösségi élet fenntartása jelentős részben a mecénások, a filantrópia és a közösség tagjainak adományaira épült. A megszerzett jövedelem (haszon) tíz százalékát adományozásra kellett fordítani.

A jótékonyság héber szava a cedaka, aminek nagyon fontos a ’társadalmi igazságosság, szolidaritás’ jelentése is. Az emancipációt megelőző időszakban is különféle jótékonysági egyletek segítették a hátrányos helyzetű tagok ellátását a zsidó közösségekben. A szociális hálónak mindenki részese volt: a vagyonosak adományokkal támogatták az egyleteket, a szegényebbek pedig ily módon kerülhettek jobb helyzetbe. A legnagyobb jó cselekedet a titokban gyakorolt jótékonyság, amikor az adományozó és az adományt kapó nem ismerik egymást, nem lehet hálát vagy viszonzást várni.

Az adományokat általában a zsinagóga bejáratánál található – sokszor beépített –, rendezvényeken körbevitt, magánházaknál, zsidó tulajdonosok üzleteiben elhelyezett jótékonysági perselyekben, olykor adománykönyvekben gyűjtötték. Az adománygyűjtés szokását nemcsak a vallási közösség, hanem zsidó oktatási és szociális intézmények is gyakorolták.

A cedaka sajátos formáját lehet megtapasztalni kiemelt eseményeken, például születéskor és halál esetén, körülmetéléskor és névadáskor. Házasságkötéskor a menyasszony és a vőlegény a házasság megszentelt jellegét szimbolizálva adományoznak. Szombaton és ünnepeken, de különösen pészahkor szokás idegeneket megvendégelni, purimkor pedig kötelező ételt és ajándékot adni másoknak.

A bibliai eredetű jótékonykodás szokása szigorúan a zsidó közösségen belül kezdődött, a reformkorban kiterjedt más felekezetekre, kulturális célokra is, később pedig az asszimilációs folyamat egyik fontos elemévé vált, amikor a mecénási tevékenység már egyértelműen meghaladta a felekezeti kereteket.