„Áron fiainak pedig készíts köntösöket és készíts nekik öveket és magas süvegeket készíts nekik, tiszteletül és díszül.”
(2Móz 28:40)

A diaszpórában élő zsidóság viselete általában a vele együtt élő népek öltözködési szokásaihoz igazodott. Amikor a ruházkodás a társadalmi helyzet vagy etnikai hovatartozás jelzőjének számított, a zsidóknak is saját viseletük volt, vagy öltözetük egyes elemei csak őket jellemezték (csúcsos süveg a középkorban, sárga vagy zöld folt a felsőruhán a kora újkorban stb.). A zsidókkal szembeni intolerancia időszakaiban ezek válhattak az üldöztetés megbélyegző jegyeivé. Előfordult az is, hogy a kívülről rájuk kényszerített megkülönböztető jeleket pozitív módon saját hagyományuk részévé tették, és úgy viselték tovább.

Két – egymástól szinte elválaszthatatlan – összetevője van a fej befedése szokásának: az Isten iránti tisztelet, valamint a fejfedőt viselő ember zsidó voltának kifejezése. A tradíció szerint a férfiaknak és a házas nőknek mindig fejfedőt kell viselniük. A gyakorlatban ez egyénileg eltérő lett, kialakult az a réteg is, melynek tagjai elsősorban zsinagógában, zsidó vallási alkalmakkor, ünnepeken, étkezéskor fedik be a fejüket. A fejfedő viselése így egyrészt a vallásosság mértékét jelzi, másrészt pedig az identitást, a másoktól való különbözést is kifejezi.

Isten kiválasztott népének el kell térnie mindenki mástól. Ennek megnyilvánulási formái a külsőleg is látható jelek: a fejviselet, a pajesz, a szakáll, illetve a különféle vallási előírások, mint a körülmetélés szokása vagy az étkezési előírások.

A modern világban, az emancipáció és asszimiláció korában a zsidó embernek szembe kellett néznie azzal az ellentmondással, amely saját vallásának előírásai, tehát ebben az esetben a jelként is értelmezhető fejviselet kötelezettsége, valamint a külvilág elvárásai, a másság iránti intolerancia között feszült. Egyszerre kellett a zsidóságot vállalni, s ugyanakkor lehetőleg minél kisebb eltérést, feltűnést mutatni a külvilág felé.

A 19. század második felében a zsidó emancipáció és asszimiláció folyamata a zsidóság öltözködését is befolyásolta, nagy részük fokozatosan elhagyta a tradicionális viseleti darabokat, ily módon is igyekezett beolvadni a befogadó társadalomba. Az 1870-es évektől, a zsidóságon belül elváló vallási irányzatok (orthodox, neológ, status quo ante) elkülönülése után a hagyományos ruhadarabok viselése, típusa is jelölte a vallási hovatartozást. Az orthodox viselet a férfiaknál és a nőknél egyaránt konzervatívabb volt, s ragaszkodott bizonyos öltözeti darabokhoz: férfiaknál a kipa és a kalap, asszonyoknál a paróka, a kendő és a főkötő viseléséhez. A haszid férfiak viseletének jellegzetes darabja még a kaftán (kapot és bekese) és a szőrmekalap (strájmli), imához az öv (gartli).

A rituális kellékek, az imaszíj (tfilin) és az imasál (talesz) formái és viselési alkalmai szigorúan a vallási előírásokat követik.