„…mert por vagy és porba térsz vissza”
(1Móz 3:19)

A halálhoz, a halott testéhez és lelkéhez, valamint az itt maradók gyászához kapcsolódó képzetek és szokások részletesen meghatározott, mégis sokszínű, komplex rendszert alkotnak, és a legtovább fennmaradó hagyományok közé tartoznak a vallásgyakorlástól elszakadt közösségek és egyének körében is.

Sem a haldoklót, sem a halottat nem hagyják magára, őrzése, a róla való gondoskodás vallási parancsolat. A halál beálltának pillanatától kezdődő időszak minden mozzanata meghatározott, vallási hagyományok által szabályozott. Alapvető a közösség tagjaiból szerveződő Hevra Kadisa szerepe, amely részt vesz a beteg ápolásában, a test előkészítésében, a temetés megszervezésében és lebonyolításában, valamint a gyászolók segítésében.

A halott testének megtisztítását a temetőben álló halottasház erre szolgáló helyiségében végzik – külön helyiségben férfiak a férfi halottat, nők a női halottat. A pontosan meghatározott szertartás közben az Énekek éneke hetedik fejezetének a szerelmesek szépségéről szóló sorai hangzanak el. A „táhor, táhor, táhor” (tiszta) záróformula elhangzása után következik a halott fésülése és fehér vászonruhába öltöztetése. A földbe való gyors visszatérés gondolata jelenik meg a korábbi, koporsó nélküli temetkezés szokásában, illetve később hézagosan hagyott koporsódeszkával tették lehetővé, hogy a halott teste legalább szimbolikusan érintkezzen a földdel. A diaszpórában élők azon vágyára, hogy Izrael földjében nyugodjanak, felel az a hagyomány, hogy a halott feje alá egy vászonzacskóban maréknyi, a Szentföldről származó földet tesznek. Kezébe favilla vagy gallyakból készült fonat kerül, hogy a test feltámadásakor segítségére legyen a sírból való kiszállásban.

Micva a halott minél hosszabb úton való elkísérése, amelyhez ugyancsak számos szokás kötődik, egyes közösségeknél útközben hét megállásnál hét alkalommal hangzik el a 91. zsoltár. A Hevra Kadisa tagjai által vállon vitt koporsót úgy helyezik a földbe, hogy az elhunyt lába keleti, feje nyugati irányba nézzen. A temetés során hangzik el először a kizárólag férfiak által mondott Kaddis, az Istent dicsőítő és igazságosságában megnyugvást kifejező arámi nyelvű ima, amely végigkíséri a gyászidőszakot. Ennek elmondása csak akkor lehetséges, ha legalább tíz zsidó férfi jelen van (minjen). A temetőből való kivonulás a férfiak gyászsorfala között történik, majd rituális kézmosást végeznek, mert a halottakkal való érintkezés tisztátalan.

A gyász jele, hogy a hozzátartozók megszaggatják ruháikat, manapság behasítják a felsőruha hajtókáját vagy egy ruhára erősített szalagot. Az elhunyt közvetlen környezetének gyásza négy szakaszból áll. Az első, rövid időszak a halál és a temetés között eltelő néhány óra vagy nap. A sír lezárásakor kezdődik a gyászhét, amikor a családtagok otthon a földön vagy alacsony ülőalkalmatosságon süvet (vagyis hetet) ülnek. Ez idő alatt sokféle tilalom vonatkozik rájuk, étkezésükről a közösség tagjai gondoskodnak. Ezt az időszakot a gyászhónap követi, amely segíti visszavezetni a gyászolót a közösség megszokott életébe. Szülők vagy más közeli hozzátartozó esetében ezt a gyászév követi, amelynek elteltével szokás sírkövet állítani. Ezután minden évben megemlékeznek az elhunyt halálának napjáról, ez a Jahrzeit.

A zsidó közösségek évente négyszer, a nagy ünnepekkor tartanak halottakra való emlékezést, mazkirt. A közel- és régmúltban eltávozottak nevének egyidejű felsorolása időtlenné teszi a megemlékezést és jelenvalóvá a közösség minden elhunyt tagját.