A 19. század második felének Magyarországán a zsidóság a kereskedelem területén meglévő űrt töltötte be: értékesítette a helyi lakosság által előállított mezőgazdasági terményeket, közvetítette az árucsere-forgalmat Magyarország és a Monarchia államai között, és ellátta élelmiszerrel és iparcikkekkel a falusi lakosságot. Hitelre árult, és pénzt hitelezett, külkapcsolatai révén még nemzetközi pénzügyleteket is bonyolított. A kereskedelmi élet fellendülése is hozzájárult ahhoz, hogy megindult a kelet-európai zsidóság nagyarányú bevándorlása Magyarországra. Ezzel a folyamattal együtt járt a zsidóság jelentős részének erőteljes asszimilációja, akkulturációja. Sokan a falvakból a városokba költöztek, s belső társadalmi rétegzettségük is differenciálódott. Megtalálhatók közöttük a házaló, batyuzó, kocsmatartással foglalkozó, szerény életmódot folytató kereskedők csakúgy, mint a tőkés nagykereskedelem úttörői.

A 19. századi magyar nyelvben a zsidó szó – a görög helyébe lépve – a kereskedő szinonimájává vált, a vásárlók nem a boltba mentek, hanem a „zsidóhoz”. A falusi élet meghatározó szereplői voltak a handlék és a helyi zsidó boltosok, kereskedők. Az ószeres, házaló (handlé) házról házra járva felvásárolt minden hasznavehetetlen dolgot: ócska ruhákat, hulladék nyersanyagokat (bőrt, tollat, rongyot, csontot stb.). A zsidó nagykereskedők a nagyvárosokban és elsősorban Budapesten fejtették ki tevékenységüket.

A 20. század elejére a magyarországi falvak szinte mindegyikében legalább egy zsidó család élt, övék volt a falusi bolt, legtöbb esetben a kocsma is. A legjelentősebb szerepet azokon a településeken töltötték be, amelyek például fő közlekedési utak csomópontjában helyezkedtek el, vagy valamiféle gazdasági monokultúrát alakítottak ki, esetleg más, sajátos kulturális jegyekkel rendelkeztek.

A boltok és a kocsmák a kisebb településeken sokszor egy épületben működtek, s gyakran hozzájuk tartozott a kóser mészárszék is. Az épület ugyanakkor lakóházként is szolgált. A kisebb szatócsboltok segédek nélkül, általában családi vállalkozásként üzemeltek. A kocsmák – az igényeknek megfelelően – szombaton is működtek. Mivel vallásos zsidóknak a hagyomány szerint nem szabad szombaton dolgozniuk, a szombati nyitva tartást (nem zsidó) szombatos alkalmazásával oldották meg.

A kereskedelemmel szorosan összefüggő hitelezés is biztosította az állandó kapcsolatot a zsidó kereskedő és vevője között. A kisebb üzletekben készpénz nélkül is lehetett vásárolni: a törzsvendégek vásárlásait egy könyvben vezették, és meghatározott időszakonként kellett fizetniük. Ez nem mindig készpénzben történt, a kisebb falvakban terménnyel, esetleg tojással rótták le adósságukat. A pénzzel fizetők közül a papok és a tanítók is havonta számoltak el a boltossal.

Ez a hitelezői viszony azonban a számos jó példa mellett sokszor kiszolgáltatottá is tette a „kuncsaftot” és a boltost egyaránt. Talán ebben is kereshető annak a némileg ellentmondásos kapcsolatnak az egyik oka, amely a zsidó kereskedők és a települések lakói között kialakult.