A zsidó ünnepek kezdetét és végét a rituális keretek között gyújtott fény jelöli ki. Valamennyi ünnep „bejövetele” előtt a háziasszony gyertyát gyújt, és az ünnep „kimenetelekor” végzett rituáléban is sokszor szerepel gyertyafény. A szombat- és ünnepnap bejövetele előtt gyújtott minimum két gyertya a hagyományos értelmezésben arra emlékeztet, hogy „emlékezzél” és „őrizd meg” – a tízparancsolat kétszer fordul elő a Bibliában, az egyik helyen az egyik ige szerepel a szombat napjával kapcsolatban, a másikon a másik. Szokás ezt a két igét úgy is értelmezni, hogy az identitás két alapja, hogy az ember emlékezzen saját és közössége történetére, és őrizze meg az isteni törvényt. A két gyertya fényét a családot alapító férfihoz és nőhöz is szokták kötni. Egyes vélemények szerint pedig a fény teremtéséről való megemlékezés.
Egy ünnep van, amelyben a gyertya és a fény másképp szerepel, mint a többiben: a nyolcnapos, télre eső hanuka.
A hagyomány szerint az i. e. 2. században a szeleukidák Zeusz-kultuszt vezettek be a jeruzsálemi szentélyben, és ezáltal megszentségtelenítették azt. A Makkabeusok azonban visszafoglalták és újjászentelték, melynek során csodás módon nyolc napig égett a rituálisan tiszta olaj a gyertyatartóban. Számos szokás kapcsolódik az ünnephez. Nyolc napon át eggyel több gyertyát kell gyújtani a különleges, kilencágú hanukai gyertyatartóban (hanukia), ilyenkor olajban sült ételeket kell fogyasztani (például fánk, tócsni).
A zsidó hanuka és a keresztény karácsony jelentésük és időpontjuk alapján függetlenek egymástól. Ugyanakkor az asszimilálódó zsidó közösségek életében időbeli közelségük és a keresztény hatás következtében közelítenek egymáshoz, s gyakorlattá vált a mécsesek gyújtása mellett a karácsonyfa állítása is.
A zsinagógákban a keleti falon, a frigyszekrény előtt függ és állandóan ég az örökmécs, ami a folyamatosan jelen lévő isteni gondviselést szimbolizálja az örök fény formájában.
